Portrék: DÓCS ISTVÁN

DÓCS ISTVÁN: PISTA BÁCSI, GÉGÉNY

blog img

„Az Isten mindenütt velem volt.”

Dócs István: Pista bácsi, Gégény

A túlnyomórészt református vallásúak lakta, kora középkori múltra visszatekintő kis faluban, Gégényben már megszokott vallásos lelkületet tükröző mondat hitelesen fémjelzi a falu legidősebb embere, a 94 éves Dócs István, „Pista bácsi” egész életét. A bámulatos szellemi frissességnek örvendő, igazán kedves idős bácsika még legény korában megjárta a 2. világháborús poklot, s túlélője az emberfeletti erőt, hitet és élni akarást megkövetelő 4 évnyi „hírhedt”orosz hadifogságnak is. Sokan ezért látnak benne „értéket és érdekességet”, holott – bár arcának minden redője és szilárd jellemű lényének minden rezdülésében ott vannak ezek az emlékek –, mégsem csupán ezért érdekes és tiszteletre méltó az ő közel egy évszázadnyi létfolyama. Életének minden apró mozzanatát, a kemény megpróbáltatásokat és embert próbáló töréspontokat hozó múlt századi vidéki élet minden szépségét és nehézségét, tiszta hittel és becsületesen leélt minden életszakaszát igazi értékpéldaként állíthatnánk a mai korok felé követendő mintaként. Igazi „emberi ember ő”, aki hittel, becsületben, szeretetben és szorgalomban, a megpróbáltatásokat is alázattal fogadva élte le eddigi életét, és él most is gondoskodó, bájos menye, szép unokái és Gégénytől távolabb dolgozó egyetlen fiával igazán szép, szerető családi közösségben. A 94 év ugyan nem múlt el nyomtalanul felette, s hol kedvesen integet a falu szélén járókelőknek utcára néző, szép, kellemes, üde tisztaságú kis szobája ablakából, hol pedig pihen kényelmes, szerető menye által frissen, tisztán tartott ágyában. Ilyenkor visszamereng múltjába az elmúlt évtizedek letűnt világának emlékfolyamában „megmerítkezve”. Kellemes életderűvel, az elégedetlenkedés minden nyoma nélkül, méltósággal emlékezik életére, pedig ez igazán nem volt könnyű élet.

A faluban is nagy becsben álló Pista bácsi 1922 július 29-én látta meg a napvilágot Gégényben egy 6 gyermekes gazdálkodó, földműves családban. A Sors korán próbára tette emberségét, akaraterejét, hiszen mindössze 14 éves volt édesanyja halálakor, s mivel csak 1 fiútestvére volt idősebb nála, így „bátyként” 4 fiatalabb testvéréről is neki kellett gondoskodnia. Ő sütött-főzött a kicsikre, ő volt az, aki az anya halálakor mindössze 14 hónapos kicsi testvérének tejet hordott, s kikísérletezte, hogy mit fogad el a pici gyermek, aki talán a tragédia okozta sokk következtében csak 4 éves korában indult el. Nyilván mély lélekrétegeket megérintő, elemi élménye volt mindez még szinte gyerekként a most 94 éves bácsinak, hiszen ez a legelső emlék, amit megoszt velem. Meg sem próbálom tudatos mederbe terelni a beszélgetés áramlását, mert kíváncsi vagyok rá, hogy 94 évnyi élet milyen meghatározó emléklenyomatai elevenednek meg a kora délutáni pihenéséből „megébredt” bácsika spontán visszatekintő tudatában. Kihangsúlyozza, hogy ő nevelte fel félárván maradt 4 kisebb testvérét, akikből „még egy él”, s eltávozóban találkozunk is a bájos, „szépráncú”, szintén kedélyes, út menti padján ücsörgő nénivel. A gyermekkor meghatározó élménye után magától és őszintén gördülő természetességgel tér rá a katonaévekre: 23 éves korában, 1944-ben sorozták be, a 2. világháború utolsó előtti évében. Elmondása szerint négyszer sikerült megúsznia a besorozást, ötödszörre viszont sajnos nem, bár, amikor behívták, azt is mondták neki, hogy „Ha csak egyetlen napot is lett volna fronton, nem vitték volna el.” Bizony ez a hiányzó 1 nap, 5 kegyetlen, kemény évet ékelt be a gégényi fiatalember életébe és soha nem felejtő tudatába. „Dócs honvéd” raktárosi beosztásba került, s 1949-es hazatérése után szintén raktárosként dolgozott a gégényi TSZ-ben, egészen nyugdíjazásáig. A 2. világháború fiatal honvédje Munkácsra került először, „Zrínyi Ilona várába”, szép helyre, de kegyetlen időszakban. A háborúból mindössze 1 évet élt meg raktáros-honvédként, de az azt követő 4 évnyi fogság maga volt a földi pokol. Hosszú órák, napok, hetek emlékezése és egy külön történelmi kordokumentumot képviselő könyv lenne csak képes némileg visszaadni ezt a különös, hátborzongató, az egész 20. század világtörténelmét és a korszak egyensúlyát megrengető időszakot „Dócs honvéd” megtapasztalásainak tükrében is. Néhány emlékszilánk hasító elevenséggel tör fel az idős úr gondolataiból, s láthatóan saját emlékei érzelmi hatása alá kerül. Hol oroszul, hol németül, hol románul is idézve a megélt, szörnyű korszakot, s én nem is faggatom, hagyom, hogy beszéljen arról, amiről szeretne. Amit magától mesél is éles elevenséggel, mint egy „élő történelem óra” idézi a világégés és főként az orosz fogság mai, modern emberi aggyal és kényelmi szinttel nehezen felfogható eseményeit. Elmeséli például, hogy a háború végén összerakták őket a 21. ezreddel, s kivitték őket a romániai Aradra. Az oda vezető út folyamából valamiért kiemelkedik memóriájában az Alföldön, Kiszomboron eltöltött időszak, amikor is egy idős házaspárnál szálltak meg. „Elvittek minket egy nagy tanyára, ahol egy zsidó asszonynak 6000 hold földje volt…”, s ott egy 20 holdas fenyőerdő közepén állt egy Kripta, ahonnan az oroszok kihordták a halottakat, s „oda rendezkedtek be, mert tél volt és hideg.” Aztán ki tudja, milyen ritmika mentén ismét ugrik egyet a nagy időíveket bejáró emlékező tudat, s most arról beszél a bácsi, hogy az egyik helyen, amikor már „sűrvedt”, vagyis esteledni kezdett, a csomóra hányt cukorrépa halom mellett bújt meg, s akkor hirtelen azt hallotta, hogy „valami brung”, s bizony egy hosszában elrepedt akna vágódott be a földbe a lábától mindössze 1 méterre. Ha ez az 1 méter nem lett volna, bizony elképzelhető, hogy Pista bácsi sem mesélne most nekünk, tehát a Jósisten vele volt ekkor is, s még nagyon sokszor, ahogyan ő hiszi és vallja. Ezután pedig arról a mozzanatról beszél- kronológiát nem feszesen követve, spontánul emlékezve-, hogy amikor elfogták őket az oroszok Kecskemét határában, s Kiskunfélegyházára vitték őket, épp 2000-ren voltak. Abban a pillanatban pedig, amikor kopaszra nyírták a haját, ő már tudta, hogy nem jön haza, de azt bizony nem tudta, nem tudhatta a 23 éves fiatalember, hogy „Hon kötünk ki?”! S bizony nem máshol, mint a szegedi Magyar Királyi Csillagbörtönben kötöttek ki, ahol, amikorra ők odaértek, már 20.000.000-ren is voltak a foglyok. „Az Isten adott annyi eszet”- mondja, hogy két szalmazsákot kivett a közösből, s eltette a kenyeres zsákjába, akkor még nem is sejtve, hogy évekig milyen nagy szolgálatot tesz ez a két zsák neki. Amit innentől mesél, az józan, civilizált emberi ésszel valóban nehezen felfogható, elborzasztó.


blog img

(Német és magyar hadifoglyok orosz fogságba esve, a fotó illusztráció)



Másnap ugyanis elindították őket Jugoszlávia felé, Szőregre, ahová 11 napig haladtak mindössze 20 dkg kenyérrel és 2 dc vízzel ellátva. S nem csak vonaton szállították őket, hanem rengeteget gyalogoltak is, pl. útközben az egyik településen olyan messze volt az Állomástól a szálláshelyül kijelölt tanya, „mint ide Dombrád” vagy „mintha Ramocsaházára mentünk volna”– kommentálja, s itt is csak 6-8 pajtát találtak, aminek már feltüzelték az oldalát, s már csak a cserép volt rajtuk. Ráadásul itt kiütött a tífusz is. „Én juhász módjára vettem a tarisznyám, és mentem sétáltam…” – mondja Pista bácsi éppen az akkor már közel 3000 főre duzzadt fogolytengerben haladva még most is friss képzeletében. Miután „bevagonírozták” őket, 20 napig haladtak decemberben a borzasztó hidegben, a kenyerét ellopták, vizet pedig egy cseppet sem kapott. Az elképzelhetetlen pszichikai és fizikai megpróbáltatások útja Sztálingrádba vezette a hadifoglyokat, ahol egy makaróni gyár épületébe helyezték el őket, az 5 emeleten volt 1000 német, a 4. emeleten 2000 magyar, a 3. emeleten volt a Kórház, a 2. emeleten pedig a Könyvtár. Ennek e 4. emeleti, embertelen fogolyszállásnak a kövén feküdt több, mint 2 évig. „Jól jártam azzal a két kis szalmazsákkal, az egyikre ráültem, a másikat körbetekertem magamon.” mondja bámulatos, az apró életfénynek is örülni tudó derűvel a hajdani katona, hadifogoly. S azt is hozzáteszi, hogy „Nem lehet elmondani, hogy mit szenvedtem.” Sokan nem gondolnak bele abba, hogy vajon milyen emberhez méltatlan, szinte állatias viszonyok közepette éltek a hadifoglyok. Pista bácsi elmeséli, hogy 1 évig nem mosakodott, reggelre 1 bögre teát kapott, amiből egy kortyot a kezébe engedett, azzal mosott kezet. A fogságuk első éve után kaptak egy „válúszerű” közös mosdót, akkor tudott megmosakodni. „Rendes fürdő majd csak 46-ban volt.” Enni sem kaptak egyebet, csak mindig a „krómpé-káposzta-krompé-káposzta” váltották egymást. Ezek után a fogság ideje alatt még elvitték őket Moszkvába a téglagyárba, de dolgozott szénbányában is, összesen 4-5 embertelen, pokoli helyen…


blog img

(A kép illusztráció, 2 világháborús magyar katonák orosz hadifogságban)

1949-ben tért haza Gégénybe a frontot és a fogolylét minden poklát megjárt, akkor 27 éves Dócs István, s itt is egyből a munka várta. Lelki erejét és emberi nagyságát, tartását tükrözi, hogy nem uralkodott el rajta az önsajnálattal, segítőkész tetterővel, élni és dolgozni akarással vetette bele magát az életbe hazatérése után. Érdekes, hogy első itthoni momentumként azt a jelenetet említi meg, amikor találkozott „az öreg Danccsal”, aki közölte vele, hogy „lenne egy kis életem”– azelőtt a terményt hívták így, tette hozzá magyarázatként. S ő máris a mezei munka és a betakarítás közepette találta magát, s a munka, a legapróbb dolgok megbecsülése jellemezte innentől egész életét. 30 éves korában nősült meg, amikor is egy félig sikerült első találkozás után Kapocskáné „összekommendálta” őt a szintén falubeli Szilágyi Boriskával, Boriska nénivel, így igazából lánykérés nem is kellett. 1951-ben „nagyon jó kis lakodalom volt” Gégényben, a 30. életévét még be nem töltő Dócs István és Szilágyi Boriska egybekelésekor. Még „szegény nagyapám is ott volt Berkeszről”- mondja.

A fiatalosan kipattanó gondolatok, a friss memória egy tisztességben, becsületben, a munka és egymás őszinte szeretetében és mély hitben leélt 62 közös életévet idéznek meg az emlékezés következő szakaszában. 1951-től, Boriska néni 2013-ban bekövetkező haláláig ugyanis ennyi időt töltöttek el példaértékű, szép házasságban. „Én a feleségemen kívül senkit nem ösmerek.” – adja meg magától értetődő természetességgel Pista bácsi az igazán tiszta, mély érzésű, egymást őszintén szerető házasélet titkát, mely mai generációk számára is például szolgálhatna. Azt is szelíd csendességgel meséli el, hogy házasságuknak nem volt közös gyümölcse: „Sajnos nem volt szerencsénk a családhoz.” Több elvetélt terhesség, köztük egy hármas iker terhesség után feladták a próbálkozást, de a feleségét mélyen tisztelő és szerető Pista bácsi soha nem tett ezért szemrehányást nejének: „Soha avval össze nem vesztem életemben”- mondja. Mégis felnőtt velük egy szép kisfiú, Lacika, aki 6 évesen árván maradt, s akit ők örökbe fogadtak és tiszta szívük minden gondoskodó, védő szeretetével tisztességben fel is neveltek. Elérzékenyülve, csupa meghatóan szép, a szobába melegen ragyogó hangulatot varázsoló mondatokkal beszél most 48 éves fiáról, aki sajnos munkája miatt nem lehet jelen beszélgetésünkkor: „Úgy szerettem azt a kisfiút, mint a sajátomat”, vagy „Olyan szép gyermek volt, ma is olyan szép az a fiú”- mereng el büszkén Pista bácsink. Szép menye és gyönyörű leány unokája is meghatottan hallgatják a visszaemlékezést, de menye előző házasságából született nagy fiát is saját unokájaként szereti. Unokáit „jobban szereti”, mint az életét és még mindig kedélyesen él a falu legidősebb embere. A tiszta életderűvel átitatott erős elvek mentén futó élet alappillére mindenképp mély vallásossága: „Mi minden vasárnap délután templomba jártunk, nem úgy nőttünk fel, mint a barmok.” – jelenti ki kérlelhetetlen keménységgel. S több olyan ma is megirigyelendő, de mindenképp megfontolandó értékalapra építette fel nehéz, ám emberséges, tiszta életét: mindent megbecsültek, mindent megtermeltek, nem ittak soha előre a medve bőrére és 2 Ft Otp kölcsönt sem vettek fel, csak akkor vettek meg bármit, ha megvolt rá a pénzük. S bár 34 éve nyugdíjas, de még ebben az időszakban is dolgozott 6 évig előbb éjjeliőrként, majd deszkaminősítőként a Fatelepen, nyugdíjazása előtt pedig raktáros volt, csakúgy, mint a fronton. Figyelmet, türelmet, alapos és tisztességes hozzáállást igénylő munkáit szívesen és alázattal végezte. Más embereket és azok tulajdonát is mélyen tisztelte élete során: „Én még részeg soha nem voltam, egy csű tengerit másnál le nem törtem, egy cukorrépát ki nem húztam.” – sorolja büszkén erényeit, s nem is tudja, hogy ezekre az etikai elvekre milyen nagy szükség lenne általánosan a mai korban is. „Nekem nem kellett soha a másé”- nyugtázza becsületelvű tisztességes élete egyik lényegét a 94 éves gégényi férfi. A vidéki emberek életét gyakran megtörő betegségeiről, évek óta kezelt szívbetegségéről és felesége aggódó gondoskodásáról is mesél még nekem, hiszen hite szerint a Jóistennek köszönheti, hogy olyan betegségeket is átvészelt még a kemény hadifogság utáni, már házas életében, amiket csak kevesen. Felesége 2 évvel ezelőtti halála nagyon megviselte Őt, de nyilván szerető családja, imádott fia, őt példaértékkel gondozó szép menye és ragyogó unokái adnak neki minden bizonnyal tápláló életerőt, mert most megint jól van és fiatalokat megszégyenítő szellemi frissességnek örvend a ma is bámulatos tartású, tiszteletre és szeretetre méltó idős ember. Kívánok neki még sok nagyon szép életévet a magam nevében és Gégény Község Önkormányzatának szerető tiszteletét közvetítve. Gégény, 2015. augusztus 28.





blog img
Kocsi Erika