Egy védendő nemzeti kincs értékű szakma margójára
Mihalkó Gyula-az utolsó igazi kalaposmester portréja

„A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá. Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagy műveltségű népek, de minél hamarabb megszűnünk magyarnak lenni.”
Győrffy István

Friss, éltető tavaszi napsütés, kellemesen ringató fény-meleg vonja simogató bársonyba Balmazújváros egy gyönyörű kis portájának udvarát, a Nádudvari utca 26. szám alatt. Április 2. napját írjuk a 2016. esztendő tavaszán. A porta életerős, magas, „derék magyar mesterember” külsővel, arany szívvel és kézzel, no meg évszázadok tudásával megáldott gazdája büszkén kalauzol végig birodalmán. Bámulatos az a lelkesedés és a kalapos mesteri szakma iránti zsigerből jövő ösztönös tisztelet és ebből fakadó erő, amellyel átszellemülten és örömmel beszél nekem a „kalap” történetéről, a „karima” különböző változatainak históriájáról, vagy a Mihalkó-család 5 generációs múltjáról, történészeket is meghazudtoló tudással. Aki egyszer is vendége volt Mihalkó úr népművészeti alkotóházának és a Mihalkó-kalaposok által készített, összes kalaptípust bemutató kiállításnak, netán valamelyik alkotótábornak, az egy életre szóló élménnyel és valóban több évszázados tudással gazdagodott.

Letűnt, porosodó századok kalapos mestereinek élete, mindennapjai és munkafolyamatai elevenednek meg a műhelyben és a régi, még apai műhelyből létrehozott kiállító részben. Különös tárgyak, fejformák, szerszámok kapnak értelmet a magyarázó „idegenvezetés”által a régi idők kézműves műhelyeit feltáró atmoszférában, mely valódi időutazás élményét adja. S olyan érzékletes elevenséggel és egyben könnyed közvetlenséggel von be engem, mint „szájtátó vendéget” ebbe a mesébe illő világba a mester, hogy „otthon” érzem magam, úgy, mintha mindig is e világ része lettem volna. Igen, különös, mélyről jövő ismerősség érzet és tiszteletteljes bizalom alakul ki bennem az első perctől fogva mesteri kalauzom és kedves, meleg barna szemű, halk szavú, tündéri felesége társaságában.

(Mihalkó Gyula kalapos mester és neje, az éltető, meleg családi fészek megteremtője: Erzsike.)

A csodálatos kalapok színe, formája, illata és az egész belső teret átható gyapjú semmihez nem hasonlítható illata pedig különös értékszeletként épül be élmény-emlékeim barlangjának egy kedves tárnájába. Kalapkedvelő és viselő nőként ámulattal tölt el a sokfajta történelmi kalap karakteres sora mellett a színes, mégis hagyományos formavilágból kinövő divatkalapok látványa, s rá kell jönnöm, hogy idáig bizony semmit, de semmit nem tudtam a kalapokról, sem a múltjukról, sem a viselési módjukról. Itt tanulom meg vendéglátóim finom irányításával, hogy hogy kell megfognom és a fejemre helyeznem a kalapot, hogy hol a közepe, és hogy milyen mélységben húzzam azt a homlokomra. Egyik ámulatból a másikba esve igyekszem visszatérni az eredeti célhoz, a Mihalkó-család kalapkészítői munkásságának nemzeti értékké nyilvánítását kérő tanulmányhoz való adatgyűjtéshez. A beszélgetés könnyed, mégis tartalmas és élményszerű. Mihalkó Gyula élő legenda és tudástár egy személyben, s szeme eleven tűzben ég ismét, ha szakmájáról, s múltbéli élményeiről mesél. Az életéről. Arról az életről, mely ebben a házban zajlott születésétől napjainkig, 66 éves koráig.

(Magyarország egyetlen autentikus és ma is eredeti elvek és technológia alapján működő kalapos műhelye.) Az apai ház elülső utcai része még ma is eredeti formájában áll, őrzi a hagyományos külsőt, s a hozzá épített modern új rész, a gyönyörű belő udvar, a hazánkban teljesen egyedülálló kalaposműhely, alkotóház és kiállítás pedig már a mának kívánja átadni és a jövő számára autentikusan megőrizni az ősök kézműves tudását. Mihalkó úr lelkes megszállottsága, elkötelezett lendülete és komoly szakmai alázattal kevert mérhetetlen tudása – a modern kor valamennyi tömegeket elérő formanyelvét is alkalmazva – minden módon igyekszik megőrizni nekünk az 1800-as években gyökerező kalaposmesteri múltat. Igyekezete és tudása zseniális és értékes. Minden kétséget kizáróan nemzeti kincs, „a priori” értelemben igazi hungarikum, melyet idegen nemzetek is csodálnak. Mihalkó Gyula mester már minden szakmai címet és elismerést, méltatást megkapott, amit csak hivatása értékelői adhattak számára, de még a hungarikum címre nagyon vágyik. Nem önteltségből, hanem szívből. Nem saját maga, hanem családja, felmenői, a Mihalkó kalaposmesteri dinasztia, mint nemzeti érték számára várja bizakodva ezt az elismerést. S valóban megérdemli, hisz az ősöktől örökölt tudás egyben felelősség is számára, egy komoly küzdőpályára tette őt az élet ezzel a családi hagyományadománnyal. S igen, egész élete, egy olyan tudás és letűnőben lévő szakma megmentéséért és évszázados „precizitású” életben tartásáért való küzdelem, melyre minden magyar ember büszke lehet. A szakma – mint említettem – számtalan díjjal jutalmazta már, sőt az Élet megáldotta két szép gyermekkel is, s így fia és lánya, sőt veje is „kitanulták” a mesterséget, így a jövőben sem áll meg a kalapos műhelyben a mostanában csendesebb és aggódással teli élet, bármi történik, de(!) legboldogabbá az tenné az idősödő mestert, ha munkásságának különleges szelete, a hortobágyi pásztorkalapok családja bekerülne a Magyar Értéktárba, mint kiemelkedő nemzeti érték, majd mint hungarikum. Erre vágyik, ez (is) élteti, lelkesíti élete sok szépsége mellett.

(Mihalkó Gyula „alkotás”közben. A képen látható gyapjúmennyiség mindössze 2 hortobágyi pásztorkalapra elég.)

S bizony a döntéshozók számára is súly és a felelősség, hogy a törvényi döntésmechanizmusok hosszadalmas tekervényein mikor emelkedik fel a javaslatot oda, ahová való, ahol mindig is gyökerezett: a magyar nemzet szívét-lelkét és legszebb kincseit jelentő hungarikum piramis csúcsára. Amint távozóban kilépek a kapun, egy férfit látok, aki az út közepére állva fotózza az első gólyát. Miközben búcsút intek a kedves párnak, azon gondolkodom, hogy vajon legalább a következő évi gólya elhozza-e a vágyott örömhírt Mihalkó Gyulának, Magyarország egyetlen élő, 5 generáció tudásának minden erejével alkotó kalaposmesterének? S vajon sikerül-e továbbörökítenie az utókor számára azt a mestererőt és mesterelmét, melyet csak Ő képes működtetni, mely Ő maga, hisz benne él, hat és lüktet az évszázados, ősi magyar tudáskincs minden sugara, mely remélem, valóban feléled a jövő heti „gyógyító sugárzás” által. Mert rá még sokáig szükség van: a család, a barátok, a tisztelők, a vásárlók, a kézműves szakma és az ország valamennyi nemzeti értéket valóban értékén kezelő magyar embere úgy gondolja, hogy Ő valóban egy nemzeti kincs, egy féltett értékember a múlt értékeit heves sodrással elsöprő modern idők áramának zászlóshajójaként. Kocsi Erika

Kocsi Erika