A 75 éves Nyíri Gézáné, Ancika néni gyermekeinek szánt, s gyakran hangoztatott útravalója a fenti mottó, mely belengi és meghatározza a köztiszteletben álló idős asszony egész életét, s a mélyen vallásos vidéki emberek őszintén bízó lelkületének egyik szép ékessége. A gégényiek által csak „kis útnak”nevezett Petőfi utca közepén, egy szép, tágas és világos házban él immár 55 éve, épp 1960 óta a kedves, sajnos már özvegy hölgy, aki ugyan nem gégényi születésű,-hiszen egy demecseri „dohányos” család 10 gyermekéből a 7. szülött-, mégis otthonának vallja ezt a végtelenül barátságos kis falut. Ő Dombrádon látta meg a napvilágot, ugyanis szülei épp ott tartózkodtak születésekor, 1941. március 15-én, ám gyermekkorát már Demecserben töltötte. Az igazi nagycsalád akkoriban nem ment ritkaságszámba, s bár eredetileg tizenketten voltak testvérek, sajnos két testvére még pici korában „elhalt”- ahogy Ancika néni fogalmaz, hét leány és három fiú mégis „megmaradt”, és tisztességben, becsületben felnevelődött. Bár szegény család lévén tanulni nem tudtak a gyermekek, valamennyien tisztességes szakmával bíró, értékes emberekké váltak. „Nem tudtunk tanulni, de szüleim a munka szeretetét mindannyiónkkal megtanították.”- mereng vissza az idő emberöltőnyi áramába a végtelenül kedves, finom bájjal körbevont arcélű, barátságos idős hölgy. Lénye nyugalmat, életderűt, tiszta lelki fényt és melegséget áraszt. Szüleitől kapott indító értékei határozzák meg mind a mai napig életét: Őt arra nevelték, hogy szeresse embertársait, mindig éljen magával és környezetével békében, igyekezzen mindenkit megérteni, s adja meg minden életébe szerepet kapó embertársának a tiszteletet. Édesapját már korán, 1958-ban elveszítette, de édesanyja 98 éves koráig élt, s még halálos ágyán is a fenti életelv értékrendje alapján búcsúzott, s a kedves néni szó szerint idézi 6 éve eltávozó édesanyja szavait: „Mán most elmegyek, de arra kérlek Titeket, gyermekeim, hogy a békesség legyen meg köztetek, és szeressétek magatokat és egymást!” Ezen emberi értékrend mentén nevelte fel két gyermekét, Ancit és Gézát, s a családjára legbüszkébb az életében, hiszen két gyermeke családja három fiú és egy leányunokával ajándékozta meg Őt, akiket a világon mindennél jobban szeret.

A családja után a kézimunkázás okoz számára igazán nagy örömet, s bárhová nézünk a szépen rendben tartott házban, mindenhol az Ő keze munkájára esik a kutató és ámuló tekintet, hiszen számos csodálatos remekművet láthatunk gyönyörű hímzései és horgolt terítői, kis dísztárgyai gondosan számon tartott és még ma is gyarapodó gyönyörű tárházában. Ancika néni 20 éves korától máig kézimunkázik, bár most, hogy gyengül a szeme, inkább gyakrabban horgol, mivel a hímzés nagyobb odafigyelést és kézi finomságot igényel, hiszen „ha nem ölti a szálakat egymáshoz közel az ember, csúnyán mutat”– adja meg egyik szakmai fortélyát a gégényi néni, akinek gyönyörű hímzései és horgolásai a helyi kézimunka remekeiként az idei Falu Napon is kiállítási tárgyként szerepeltek.

„Ezelőtt divat volt a kézimunkázás vidéken.”– mondja, s kellemes kék tekintetének múltat idéző szikrázása régi idők fiatalságát hívja vissza 50-60 év távlatából, hisz a nagycsalád gyermekeinek mindent maguknak kellett megcsinálniuk, „nem volt keret” mindig új ruhát venni, így a kézügyesség szinte létszükséglet volt a múlt századi faluvidék leányainak, asszonyainak életében. S ebből a „praktikus alapból”nőtte ki magát később az élvezeti és esztétikai célú, dekorációs tárgyakat megalkotó kézimunkázás, ami már valódi népművészetnek is tekinthető helyi viszonylatban.

Az előbb Demecserben, majd Gégényben óvodai, aztán bölcsődei konyhai kisegítőként dolgozó Nyíri Gézáné „annak idején” a Mártha Sándorné tanárnő által megálmodott és elindított kézimunka szakkörben, – ahol kilencen, tízen is összegyűltek – kezdte el igazán és rendszeresen kibontakoztatni kézügyességét. Mivel eredeti gégényi minta nincs, viszont nagy népszerűségnek örvend e tevékenység, s minden valamire való leány és asszony tudott kézimunkázni, így különböző magyar mintákat, motívumokat hímeztek, s akár Rákóczi-mintás, akár keresztszemes vagy matyó hímzés, esetleg buzsáki, kalocsai vagy karádi hímzésmintáról volt is szó, semmi nem fogott ki a gégényi asszonyok kézügyességén. Számára is mindegy, hogy mostani hímzés-és horgolásmintáit különböző könyvekből, emlékeiből vagy épp egy helyi szomszéd fiatalasszonytól veszi, mindig egyforma alázattal, s szorgalommal vegyes rajongással és kreatív örömmel végzi e számára ma is felüdítő tevékenységet, bár elmondása szerint ma már nem fogna bele nagyobb terítőkbe, s sok gyönyörű régi munkáját már gyermekeinek ajándékozta, akik szintén Gégényben élnek szép családjukkal.

A 75 éves néni népszerű a faluban, régi munkatársai is tisztelik mind a mai napig, s ő is szeret Gégényben lenni. Élvezi a falusi életet, s éppen ebben a községben, soha nem vágyott el innen, ebből a kedves, összetartó, „jóban rosszban” egymásra figyelő, békés kis gégényi utcából. A vidéki létforma egyik nagy előnyének tartja, hogy bár mindenért keményen meg kell dolgozni, de „nem kell mindenért a boltba szaladni”. Jószágot ugyan már nem tart, de a szép kis kert ellátja Őt minden jóval. Régmúlt idők illatát idéző meleg nyári napokon, estéken szeret barátnőivel a fa alatti kis padon ücsörögni, beszélgetni, „élvezni a nyugdíjas lét” csendes szépségének nyugalmát. Bár egészségi állapota miatt több gyógyszert is szed és vigyáznia kell magára, mégis azokat az ételeket kedveli a legjobban, amelyekkel „jól lehet lakni”, pl. a szabolcsi töltött káposztát. A sütés-főzés azonban akkor okoz számára a legnagyobb örömet, ha azt gyermekei és unokái kedvéért teheti. Boldog, hogy Gégénybe ment férjhez, mert jó szándékú, segítőkész, igazi közösséget alkotó „emberi embereknek”tarja a falu népét. Jól érzi itt magát, s örömmel jár el délelőttönként a vallásos közösségbe, nagy boldogságot okoz itt számára minden pillanat. Egész lénye, emlékei és életderűje, s minden mondata az emberek az emberi közösség iránti rajongásáról szól, az Ő lelkében valóban termékeny talajra hullottak szülei tanításai: Ő valóban szereti embertársait, igazi közösségi ember, legyen az a templom, az utca, a volt kollégák, a falu, avagy a család közössége. A mai napig is aktív társasági életet élő idős gégényi hölgy belenyugvó, elfogadó szemlélettel él, a nagy sorcsapásokat is Istenének szentelt mély és igaz hittel igyekszik elfogadni, hiszen az Ő élete sem volt töréspontoktól mentes. 15 éve veszítette el tragikus hirtelenséggel gégényi születésű, imádott férjét, néhai Nyíri Gézát, aki gépkocsivezető, anyagbeszerző volt, s „nagyon jó ember”. Most 53 éves lánya hosszan tartó súlyos betegségét is folyamatos imával és az isteni gondviselésbe vetett hittel tudta túlélni, s isteni kegynek tarja a jobbulást. Amikor élete eddig lepergett 75 évének legemlékezetesebb eseményéről kérdezem, láthatóan komoly és mély fejtörést okozok neki. S ekkor értem meg, hogy a vidéki, egyszerű, tiszta, keresztényi elvek mentén lefutó emberi élet nem hordoz kiugróan nagy fénypontokat, hiszen egy ilyen életben az igazi fény maga a család, a hitves, a gyermekek és az unokák semmivel nem összevethető szeretetének sugara. Talán ezt a soha nem halványodó égkék ragyogást látom én is Nyíri Gézáné, Ancika néni kedves tekintetének szikrázásában, melyet a hit és a szeretet táplál. Jó egészséget, hosszú, boldog és derűs életalkonyba vezető sok szép évet kívánok neki, s kíván neki Gégény Község Önkormányzata is szeretettel és megbecsüléssel!

Kocsi Erika